2015 - Isten dicsőségére!

A 2015. év igéje: 

Fogadjátok be egymást,
ahogyan Krisztus is befogadott titeket
Isten dicsőségére.
(Róm 15,7)

Gergő fiunk karácsony előtt nem sokkal a szezonális divatnak megfelelően a megfázás jeleit mutatta, ráadásul fekvő pozícióba kerülve gyakran erős köhögéssel küzdött, és többször panaszkodott fejfájásra is. Elővigyázatos édesanyja úgy döntött, jobb ha még időben elcsípjük, ha esetleg komolyabb dolog van a háttérben, ezért ellátogattak Etelka doktor néni rendelőjébe. Az egyes sorszám birtokában hamar végeztek, amit csak gyorsított a doktori intelem: „vigye gyorsan haza a gyereket, mert még a végén összeszed valami komolyabb kórt is a rendelőben!”

Bizony rosszul is járhat a gyógyulni vágyó, ha nem jó helyen keresi a gyógyulást. De vajon hogy van ez lelki nyomorúságainkkal, és a gyógyulás remélt helyeivel, keresztyén közösségeinkkel?

Gyanakvással és távolságtartással méregetjük egymást, félve attól, hogy a túlzott közösségvállalás esetleg nem kívánt nehézségeket hozhat, mellékhatásokkal járhat? Bizony fennáll ennek lehetősége, mert a befogadás, egymás felvállalása, adott esetben éppen mások szégyenének magunkra vételét jelenti. Rosszul esik, amikor méltatlanná váló keresztyének miatt minket is érnek a bántó, elítélő, gúnyos megjegyzések.  Jogosnak tűnik a felháborodásunk, és igyekszünk elhatárolódni a rossz hírbe került testvértől. Kellő – biztonságos – távolságból pedig sokszor mi magunk is hajlamosak vagyunk a rosszallásunk kifejezésére, mások szennyesének kiteregetésére. Követhetetlennek, megvalósíthatatlannak tűnik az a közösségvállalás, amihez az apostol nem kevesebbet, mint Krisztus példáját hozza fel érvként. Mélyen átéljük, hogy „az egyház nem a szentek múzeuma, hanem a bűnösök kórháza.” A kórháztól pedig jobb távol lenni, amíg lehet.

De mi van, ha nem lehet? Mi történik akkor, amikor végre felismerjük a magunk nyomorúságát, és hogy szükségünk van a gyógyulásra? Ráébredünk, hogy milyen jó lenne, ha valahol oltalmat találhatnánk, védett, biztonságos körülmények között rendezhetnénk újra életünket? Találunk-e olyan helyet, ahol mások átvállalják terheink egy részét, és olyan közösséget, amely védelmező takaróként takar be minket kiszolgáltatott helyzetünkben?

Luther azt írja: „Isten egyetlen élethivatást sem hagyott el annyira, hogy néhány kegyes embert ne rendelt volna oda a többieknek szégyentakaróul és köpönyegül.” Akkor szolgálhat egy közösség Isten dicsőségére, ha betölti ezt a küldetését. Ha nem a széthúzásával, hanem összetartásával, egymás elhordozásával tűnik ki a világban.

Pontosan úgy, ahogyan Krisztus példája mutatja számunkra, aki ártatlanul viselte a bűnt és gyalázatot. Ezt a példát követni ugyanakkor valóban lehetetlen emberi erőfeszítésekkel. És ebben válhat nyilvánvalóvá, hogy Krisztus nem egyszerűen példakép, hanem ma is élő Úr, aki ma is felveszi a mi bűnünket és gyalázatunkat is, és ma is erőt ad Szentlelke által ehhez a küldetéshez.

Az új évben kísérjen minket Isten kegyelme, hogy közösségünkben erősödjön egymás ilyen felvállalása. Egyénenként közvetlen kapcsolatunk legyen az Áldott Orvossal, és ennek ereje váljon nyilvánvalóvá egymáshoz való viszonyunkban is. Isten dicsőségére!