2015. január 5-én általános iskolánkban csendesnapot tartottunk, megkönnyítve ezzel a hosszú téli szünetet követő iskolai újrakezdést. Nem lehetséges, és nem is célom, hogy ennek a napnak a színes élményeiről a teljesség igényével beszámoljak, de egy kis visszajelzés kapcsán szívesen osztok meg egy szeletkét.
Ezen az alkalmon a VISZ (Vasárnapi Iskolai Szövetség) munkatársai voltak a vendégeink, akik egy szavak nélküli könyvvel ismertettek meg minket.
Szavak híján öt színnel foglalta össze benne a Szentírás teljes üzenetét, és egyúttal a mi életünket is:
Arany - Isten országának, Isten dicsőségének, szentségének és tökéletességének színe;
Fekete - a bűnnek és a halálnak színe, mely elválaszt minket Istentől;
Piros - a vér, Krisztus áldozatának színe, mely szabadulást adhat a fekete fogságából;
Fehér - a feltámadás és bűntől való megtisztulás színe;
Zöld - a növekedés és reménység színe.
Diákjaink nem csak hallhattak, tanulhattak erről, de színes gyöngyökből karkötőt készítve emlékeztetőként magukkal vihették ezt az üzenetet.
Hogy kiben milyen emlékek maradnak meg egy ilyen napról, sok mindenen múlik. A visszajelzések alapján sokan mentek haza pozitív élményekkel, magukban forgatva mindazt, amit átéltek. Számomra legkedvesebb visszajelzés erről az a gumikarkötő, amivel egy másodikos diákunk lepte meg tanítóját másnap reggel az iskolában, és ami ugyanezt az öt színt, és azok üzenetét szerette volna felidézni.
Kívánhatunk-e ennél hálásabb, lelkesítőbb visszajelzést?
Igen. Imádkozom érte, hogy ne csak ezek a tárgyak maradjanak meg számunkra, hanem az életekben, lelkekben is maradandó - örök életre szóló - változások emlékeztessenek minket Isten kegyelmére, az evangélium üzenetére. Szavakkal és szavak nélkül egyaránt.
2015. január 7., szerda
2015 - Isten dicsőségére!
A 2015. év igéje:
Fogadjátok be egymást,
ahogyan Krisztus is befogadott titeket
Isten dicsőségére.
(Róm 15,7)
ahogyan Krisztus is befogadott titeket
Isten dicsőségére.
(Róm 15,7)
Gergő fiunk karácsony előtt nem
sokkal a szezonális divatnak megfelelően a megfázás jeleit mutatta, ráadásul
fekvő pozícióba kerülve gyakran erős köhögéssel küzdött, és többször
panaszkodott fejfájásra is. Elővigyázatos édesanyja úgy döntött, jobb ha még
időben elcsípjük, ha esetleg komolyabb dolog van a háttérben, ezért
ellátogattak Etelka doktor néni rendelőjébe. Az egyes sorszám birtokában hamar
végeztek, amit csak gyorsított a doktori intelem: „vigye gyorsan haza a
gyereket, mert még a végén összeszed valami komolyabb kórt is a rendelőben!”
Bizony rosszul is járhat a
gyógyulni vágyó, ha nem jó helyen keresi a gyógyulást. De vajon hogy van ez
lelki nyomorúságainkkal, és a gyógyulás remélt helyeivel, keresztyén
közösségeinkkel?
Gyanakvással és távolságtartással
méregetjük egymást, félve attól, hogy a túlzott közösségvállalás esetleg nem
kívánt nehézségeket hozhat, mellékhatásokkal járhat? Bizony fennáll ennek
lehetősége, mert a befogadás, egymás felvállalása, adott esetben éppen mások
szégyenének magunkra vételét jelenti. Rosszul esik, amikor méltatlanná váló
keresztyének miatt minket is érnek a bántó, elítélő, gúnyos megjegyzések. Jogosnak tűnik a felháborodásunk, és
igyekszünk elhatárolódni a rossz hírbe került testvértől. Kellő – biztonságos –
távolságból pedig sokszor mi magunk is hajlamosak vagyunk a rosszallásunk
kifejezésére, mások szennyesének kiteregetésére. Követhetetlennek, megvalósíthatatlannak
tűnik az a közösségvállalás, amihez az apostol nem kevesebbet, mint Krisztus
példáját hozza fel érvként. Mélyen átéljük, hogy „az egyház nem a szentek
múzeuma, hanem a bűnösök kórháza.” A kórháztól pedig jobb távol lenni, amíg
lehet.
De mi van, ha nem lehet? Mi
történik akkor, amikor végre felismerjük a magunk nyomorúságát, és hogy
szükségünk van a gyógyulásra? Ráébredünk, hogy milyen jó lenne, ha valahol
oltalmat találhatnánk, védett, biztonságos körülmények között rendezhetnénk
újra életünket? Találunk-e olyan helyet, ahol mások átvállalják terheink egy
részét, és olyan közösséget, amely védelmező takaróként takar be minket
kiszolgáltatott helyzetünkben?
Luther azt írja: „Isten egyetlen
élethivatást sem hagyott el annyira, hogy néhány kegyes embert ne rendelt volna
oda a többieknek szégyentakaróul és köpönyegül.” Akkor szolgálhat egy közösség
Isten dicsőségére, ha betölti ezt a küldetését. Ha nem a széthúzásával, hanem
összetartásával, egymás elhordozásával tűnik ki a világban.
Pontosan úgy, ahogyan Krisztus
példája mutatja számunkra, aki ártatlanul viselte a bűnt és gyalázatot. Ezt a
példát követni ugyanakkor valóban lehetetlen emberi erőfeszítésekkel. És ebben
válhat nyilvánvalóvá, hogy Krisztus nem egyszerűen példakép, hanem ma is élő
Úr, aki ma is felveszi a mi bűnünket és gyalázatunkat is, és ma is erőt ad
Szentlelke által ehhez a küldetéshez.
Az új évben kísérjen minket Isten
kegyelme, hogy közösségünkben erősödjön egymás ilyen felvállalása. Egyénenként
közvetlen kapcsolatunk legyen az Áldott Orvossal, és ennek ereje váljon
nyilvánvalóvá egymáshoz való viszonyunkban is. Isten dicsőségére!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)